Számtalan dolog tehet vonzóvá egy nőt, lehet az egy mosoly, egy mozdulat, egy kalap, de egyvalami független a korától és külsejétől: a belső ragyogása.
Az a ragyogás, ami mindenkit emlékeztet arra, hogy a nők magukban hordozzák a teremtés csodáját, annak az energiának a mintázatát, amelyből az egész világunk folyamatosan születik.

Sajnos egy nő életében több esemény is megtörheti ennek a fénynek a szabad áramlását: traumák, csalódások, olyan magára vállalt szerepek, amelyekben nem érzi jól magát, vagy csak úgy véli, hogy vissza kell fognia önmagát, mert ‘túl sok’ a környezetének.

Idővel szép lassan hagyjuk kihúnyni a fényt, mert elfelejtjük, hogyan tápláljuk, mert mindig „túl sok dolgunk van”, mert elfogadjuk a sztereotípiákat. Elfelejtünk ragyogni, mert gyakorlatilag valahol az egy ki nem mondott társadalmi ítélet, amit a médianap mint nap meg is erősít, hogy csak a fiatal, párját kereső nő ragyoghat.
Az érett nő ‘dolga’, hogy azon munkálkodjon, hogyan tűnhetne minél fiatalabbnak.

Minden, női mivoltunkat sértő trauma csökkenti a belső fényünk, az egészséges önképünk – elég egy szülészeten átélt rossz élmény, sértő megjegyzések, rendszeres ‘beszólások’, mi pedig rejtegetni kezdjük a  erőnk, a fényünk, a nőiségünk, még önmagunk elöl is. És akkor még nem is említettük a családból örökölt traumákat, generációs  lenyomatokat. Az elmúlt pár ezer év meghatározó eseményei, társadalmi berendezkedése, szerepleosztása finoman szólva nem igazán a női erő virágzását és ragyogását támogatták.

A belső fényünk azonban újraéleszthető, táplálható és ha elkezdünk vele foglalkozni az többet ad bármilyen kozmetikumnál vagy öltözködési praktikánál, mert belülről tudjuk felébreszteni az életet a testünkben, a sejtjeinkben és legfőképpen a lelkünkben. Ehhez persze szembe kell néznünk azokkal a nehézségekkel, amelyek miatt hagytuk lankadni a belső ragyogásunk, és transzformálni kell azokat tiszta tápláló erővé. Ugyan olykor ez egy nem könnyű folyamat, de megéri végigmenni ezen az úton, mert nemcsak vitalitásunkat és vonzerőket nyerhetjük vissza, hanem egy mély kapcsolatot ápolhatunk a bennünk élő Istennővel és az Erővel, amely élettel tölti meg a sejtjeink és a mindennapjaink. Az út végére az átalakulás, a feltámadás tapinthatóvá válik, ami nem csak nekünk ad új szárnyakat, hanem a családunk, barátaink és tágabb környezetünk is visszanyeri igaz fényünk útmutatását.

Szerintem ez egy olyan út, amihez sosem lehet túl késő. Sokunknak a változókor jelenti a lehetőséget, hogy befelé figyeljünk és engedjük kibontakozni azt a transzformáló folyamatot, amit a keleti emberek másodvirágzásnak neveznek. Úgy hiszem, hogy ha valaki az élete minden szakaszában megéli a mélységeit és belülről ragyog, annak a változókor a maga kihívásaival együtt is, természetes folyamattá válik, és így aztán a változókorú nő, az örök szépséget sugározva lép tovább élete színpadán.