És most nemcsak a változókorú nőkre gondolok, hanem mindannyiunkra, hisz az életünk alapvetően újjászületéseink sorozata. Ideális esetben persze! Időről időre kialakul az életünkben egy-egy fejlődési krízis, ami lehetőséget ad a változásra, változtatásra, arra, hogy az eddigi mintáinkat megkérdőjelezzük, átlényegítsük. Hogy egy adott helyzetben képesek legyünk megállni egy pillanatra, elcsendesedni, befelé figyelni, mélyen a szívünkbe.

Ez az elcsendesedés szükséges ahhoz, hogy felismerjük azokat az akár évtizedek óta életben tartott mintáinkat, amelyek ma már egyáltalán nincsenek hasznunkra. Sem nekünk, sem a  környezetünknek.

A csend lehetőség a felismerésre. Arra, hogy észrevegyük a sebeket, amelyek eddigi életünk során arra késztettek, hogy manipuláljunk, hogy kontrolláljunk mindent és mindenkit a látszólagos biztonságunk érdekében.

„Igen nagy érzelmi erőfeszítés megtanulni újra megnyitni a szívünket, ha az élet, a megélt tapasztalatok bezárták azt. Amiről azt hittük, pusztán átmeneti védekező mechanizmus, sok-sok év alatt belénk vésődhet, és elutasító magatartásmintákká kövesedhet.” (Marianne Williamson).

Ebben az elcsendesedésben tud megnyílni a szívünk, ezekben a pillanatokban tudjuk megengedni magunknak, hogy másként döntsünk, hogy tudatosan válasszuk a megújulást, és begyógyítsuk a sebeinket. Bezárt szívvel azonban nem lehet megújulni, és a krízis önmagában még egyáltalán nem garantálja, hogy fel is lépünk  majd életünk útjának következő lépcsőfokára. Lehet megtagadni is a fejlődést, összeszorított fogakkal ragaszkodni ahhoz, ami puszta kolonc csupán, de amit mégis annyira jól ismerünk.

Ez utóbbi hozzáállás azonban rendkívül kártékony! A változókorban különösen az.
Mert ez egy gyönyörű folyamat, ami elvezet a saját bölcsességünkhöz, a világról, az életről való bölcs megértésünkhöz, és a legnagyobb őrültség lenne mindezt megakadályozni.
A megértés persze itt korántsem az elme által történik! Ez a megértés belülről fakad, belülről sejlik föl, az ősi tudás, a megtapasztalás szintjén éljük át a megértést, egész testünkben érzékeljük azt ami VAN.

Amikor elcsendesedünk – és hajlandóak vagyunk őszintén ránézni a játszmáinkra – akkor eldönthetjük, hogy milyen irányt vegyen az életünk. Ahhoz, hogy bármerre is elinduljunk, mindenek előtt döntenünk szükséges. Választanunk, hogy mivel töltjük életünk következő időszakait.

Hogyan akarunk jelen lenni az emberi kapcsolatainkban, a hivatásunkban?
Mit szeretnénk megtapasztalni és mit szeretnénk a világnak átadni abból az egyediségből, mely mindannyiunk sajátja?

Bezárt szívvel nem lehet újjászületni! De, amikor újjászületünk, már nincs szükségünk a régi játszmákra, már nem a szétválasztottságot éljük. Kapcsolatba kerülünk önmagunkkal. Ebben  a tudatosságban a szeretet már nemcsak szentimentális érzelmi hullámzás, hanem a létezésünk alapja.

Mi nők, arra vagyunk hivatottak, hogy megtaláljuk önmagunkban és visszahozzuk a világba a szív-lélek kapcsolatot, hogy világító lámpás legyünk, emeljük egymást, és azokat, akik vágyják ezt.  A bölcsesség korába érve – ez az egyik leggyönyörűbb küldetésünk.