Zarifa Ghafari, Afganisztán első női polgármestere: „Ülök és várom, hogy jöjjenek. Senki sincs, aki segíthetne nekem vagy a családomnak. Csak ülök itt velük, és a férjemmel. Eljönnek az olyan emberekért mint én, és meg fognak ölni. Nem tudom elhagyni családom. És egyébként is, hová mehetnék?”

Bekúszik a bőröm alá a félelmük, a fájdalmuk. Napok alatt bebizonyosodott, hogy a haladó szellemiség – főleg a nők, de a nőket támogató férfiak is – kegyetlen megtorlás áldozataivá válnak.

Elgondolkodom, vajon ebben az emberi világban ki tud-e hunyni valaha is, a férfiak kisebbrendűsége, féltékenysége, irigysége, és az ebből fakadó, nők iránti dühe, gyűlölete, mely a nő elnyomására, vagy akár megsemmisítésére sarkallja a férfinem egyes tagjait. Nem, nemcsak az iszlám világban van ez így, de talán tényleg ott a leglátványosabb.

Amíg egyetlen nő is van a világon, akit korlátoznak, megfosztanak a jogaitól, megaláznak, megerőszakolnak, meggyilkolnak, addig nem lehetünk nyugodtak, és főleg nem törődhetünk bele.

Bár ilyen messziről nehéz bármit is praktikusan segíteni, – és igen, itthon is bőséggel van mit tenni a nőkért – de az ima, a meditáció ereje az, ami eljuthat a határokon túlra, ami nem ismer nyelvi vagy egyéb korlátokat, és képes kialakítani egy láthatatlan erőteret. A közös női sors, a  fény, a szeretet ereje az, amely bármilyen változást képes elérni, még akkor is, ha számunkra ez sok esetben lassúnak tűnik. Ahogy valószínűleg most is. Mégis – ez az erő, ez a szellemi energia képes arra, hogy lassan beáradjon a fizikai sík történéseibe, a mindennapokba, és láthatatlanul formálja azokat, és elősegítse a változásokat.

Ha úgy érzed, ha teheted, szánj rá pár percet nap, mint nap, hogy a világ női közösségét, és most talán kiemelten az afgán nők közösségét, körbeöleld  a fényeddel, a szereteteddel, az együttérzéseddel, azzal a szándékkal, hogy a nők végre felszabadulhassanak itthon, Afganisztánban és minden közösségben ezen a világon.

Tudom, hogy itt most nagy szükség van a fizikai szintű megoldásra is, de  ne becsüljük le az ima, a meditáció, a szeretet erejét, mert mindennek, ami megnyilvánul a földi világban, annak van egy energetikai háttere. Ebbe az energetikai térbe tudunk fényt, erőt, szeretetet küldeni, hogy aztán idővel beáradjon a mindennapokba.

Elválik majd, mindez mire lehet elég, hogyan tud a szellemi erő a fizikai síkon manifesztálódni, de ez a „hogyan”, már nem a mi dolgunk! A mi dolgunk az, hogy elég sokan legyünk akik kifejezzük a szándékot, a fényt, a szeretetet – ezzel adva erőt a változásnak.
Tennünk kell, hogy ne a szenvedés mintáit adjuk tovább, tennünk, hogy az utánunk jövő generációknak már sokkal könnyebb lehessen.