Néha úgy érzed, szinte óráról órára. Kiszámíthatatlanul törnek rád a hol forró, hol jeges hullámok. Elgyengülsz, aztán néha erőre kapsz. Fáradt vagy, kedvetlen. Begubóznál, elbújnál, elmenekülnél, aztán kimennél, beleüvöltenéd a világba, a másik arcába az igazságodat, mert valahol mélyen érzed, hogy ez az igazság már nem is a tiéd, nem rólad szól… Ez a nálad „hatalmasabb valami” bekúszik a lelkedbe, a testedbe, a mindennapjaidba, nem hagy, nem ereszt, megrendít, hogy aztán váratlanul felemeljen.

Talán mostanában többször lenne kedved ordítani. Tűnjön már el ez a szarság, hagyjon már végre békén! Vissza akarod kapni önmagad, a gondolataid, a tested, a rugalmasságod, az elméd frissességét, az eddigi életed… mindent! Legyen végre megint „olyan”, mint eddig.

De már nem tud olyan lenni… Mert van, ami éled, és van, ami meghal éppen.
Egy földrengés robajával nyílik benned az új, a kapu, az átjáró egy új világba, egy új önmagadhoz. Nem, persze, hogy nem gyengéd! Hogyan is lehetne az? Hogyan is lépkedhetnénk bizonyossággal a lerombolt világunk romjain?

Talán többé már nincs is olyan, hogy bizonyosság. Talán egész mostanáig csak egy káprázat volt, valami csalóka reménysugár, az irányítás, a kontroll illúziója, hogy viselhető legyen az elviselhetetlen.

És ez a káprázat most összetört. De az ösvény tágul, csak éppen befelé.
Téged akar, a figyelmedet követeli. Minden rólad szól most, a bátorságodról, az összeomlott világod felett érzett gyászról, a megengedésről. Az egységről. Arról, hogy együtt vagy azzal, ami VAN.

Így aztán a látható és a Láthatatlan kezd összeérni. Mint apró kis gyöngyszemek, úgy ragyognak fel misztériumod darabjai. Az életed, az „új” éned, az igazság, a Valóság darabjai. Persze nem ott és nem akkor, és talán nem mindig úgy, ahogy azt szeretnéd…